Kölcsey Ferenc, himnuszunk írója, finom, művelt ugyanakkor szenvedélyesen hazafias kifogástalan erkölcsű férfi. Atyai gondoskodással egyengette unokahúga Antónia szárnypróbálkozásait. Az ifjú hölgy fennmaradt naplóját olvasni igazi irodalomtörténeti csemege.
- Németh Ványi Klári
- Archív
Kölcsey Ferenc és Kölcsey Antónia
A Kölcsey család ősi birtoka Szatmárcseke eldugott kisfalu a Tisza partján. A Himnusz költője, Kölcsey Ferenc annak ellenére, hogy vonzotta a nagyvárosok pezsgő kulturális élete, engedett a honvágynak visszaköltözött birtokára. Műveinek legjelentősebbjeit, közöttük a Himnuszt is, Csekén vetette papírra.
Kölcsey egész életében zárkózott, magányos ember volt. Életének korai szakaszában több trauma érte. Törékeny, beteges fiúcska volt, aki fél szemére megvakult, így sokszor kimaradt társai önfeledt játékaiból. Korán árvaságra is jutott. Az internátusok rideg, szigorú rendje látszólag megvigasztalta. Tökéletes diák volt, de továbbra is kerülte a társaságot.
Gyermekkori gátlásai kamaszkorára egyre erősebbé váltak.
Korai szerelmes verseiben Lottiért és Jennyért rajongott. Később már nem szólította keresztnevén múzsáját. Egész egyszerűen csak leánynak, kisleánynak nevezte. Szendi Nóra irodalomtörténész cáfolta azt a méltatlan feltételezést, miszerint Kölcsey homoszexuális lett volna. A reformkorban a férfiak egymással váltott leveleiben gyakran szerepelnek szentimentális közhelyek, és nem egyszer a „barátság, forró csókját” küldik egymásnak. .A reformkorban ez a szófordulat bevett szokás volt, nem kell mai korunk ferde tükrén át nézni Kölcseyt, ezt a szilárd erkölcsű, nemes férfit.
Ha figyelmesen elolvassuk az ifjú Kölcsey szerelmes verseit, rájöhetünk, hogy ez a visszahúzódó, és talán sebzett lélek magába a Szerelembe volt szerelmes. Egy számára elérhetetlen ideába. Saját, előnytelen megjelenése, szeme elvesztése, beteges szervezete elbátortalanította a szerelem dolgában. Kegyetlen dolog lenne emiatt az utókornak ítélkezni.
Mégis volt egy leányka Kölcsey életében, akit szeretett
Ő nem más, mint unokahúga Kölcsey Antónia, Tónika. Természetesen atyáskodó, gondoskodó, tiszta szeretettel vette körül a kislányt, unokatestvérének, Kölcsey Gábornak egyetlen leánykáját.. Kölcsey győzte meg Antónia szüleit, hogy egy leendő honleányt nemzeti irányban, magyar szellemben kell képezni: küldjék Pest- Budára, Tanzer Lilla nevelőintézetébe.
Az első három hét az intézetben nagyon megviselte a kislányt
„ Ez idő alatt Tanzer Lilla nevelőném és Bártfayné vigasztaló angyalok valának” – emlékezett vissza a kezdeti nehézségekre a tizennégyéves lány.
A társasági élet nem kerüli el az intéztetet. Kölcsey unokahúga sorra megismerkedik nagybátyja barátaival, csupa kiváló hazafival. A rengeteg új impulzus mellett, ami a nagyvárosban éri Antóniát, az irodalommal és nyelvekkel is megismerkedik, sőt szép sikereket ér el tanulmányai során.
Aztán egy nap váratlan látogató érkezik Tanzer Lilla leánynevelőjébe. Magas, jó kiállású, dús barna szakállú férfi, aki nem más, mint Báró Wesselényi Miklós. A kislányok körbe rajongják, és ő soha nem érkezik üres kézzel. Mindig hoz valami ajándékot, süteményeket, gyümölcsöt. Mindig van egy-egy külön jó szava Kölcsey unokahúgához is.
A kislány szívében akkor támadt fel a rajongás, mely később szerelemmé változott a nála huszonöt évvel idősebb férfi iránt.
Antónai sikeresen elvégezte Tanzer Lilla lánynevelőjét, és visszaköltözött Szatmárcsekére Ekkor kezdett el naplót írni, nagybátyja tanácsára, akit sokszor meglátogatott. Megmutatta Kölcseynek írásait, műfordításait. Kölcsey pedig nagy figyelmet szentelt unokahúga szárnypróbálgatásainak. Bár a zárt csekei környezetben sokan irigyelték a lányt, túl műveltnek tartották, ő nem törődött a rossz nyelvekkel. Unokahúgát, a kis Katit írni-olvasni tanítja, szülei szórakoztatására Victor Hugo-t fordít. Mégis akkor a legboldogabb, ha Wesselényi báró meglátogatja nagybátyját birtokán. Ilyenkor a kislány is ott ül a társaságban, és megtelik a szíve örömmel. Antónia naplójában ódákat zeng a báróról, de magának sem vallja be, hogy szerelmes belé. A külvilág számára azonban mindez nyilvánvaló.
Kölcsey 1838-ban egy hirtelen jött betegségben meghalt.
A fiatal lányt mélyen érintette szeretett mentora elvesztése. Lassanként egyre magányosabb lesz. Sokáig nem ír egy sort sem. Gazdaasszonyként tevékenykedik, akárcsak a szomszéd birtokosok leányai. Évekig nem látja Wesselényi bárót sem, majd tudomására jut, hogy a férfi megházasodott. Ekkor önti ki szívét „naplóbarátnőjének”.
„Most úgy képzelem én őt, mint fényes csillagot, mely elveszté útját, és keresve tévelyg a ragyogó, égi pályán.” – írja szomorúan. Wesselényit, ezekkel a sorokkal űzte el szívéből. Csupán emlékei maradtak a báróról, melyeket mindig életben tartott. Olyannyira, hogy gyermekeinek is túláradó rajongással mesélt a báróról, aki valószínűleg soha nem tudta, mit érzett iránta a szőke Kölcsey lány, attól a pillanattól fogva, amikor egy késő délutánon megjelent Tanzer Lilla leánynevelőjében.
A lány huszonhét évesen férjhez ment Gelei Katona József földbirtokoshoz. Gyermekeit saját maga tanította írni-olvasni, idegen nyelvekre, de gondoskodott a falu népéről is. Alamizsnát osztott, gondoskodott a szegényekről. Nem folytatott több bizalmas beszélgetést „napló barátnéjával”. Valószínűleg sejtelme sem volt róla, hogy az ő naplója a hiányzó biedermeier regény a magyar irodalomtörténetben.
(Részlet a 2020. január-februári Veranda magazinban megjelent írásból)
